Avagy: nincs haszontalanabb, mint sokat tudni. 

Mindezt átültetve a gyerekesedésre, vagyis hogyan végzik az olvasmányok alapján hamar felépített elvek a kukában, kb. két nap után. 

Az első ilyen meghasonulásom (vagy meghasonlásom? nyelvtan szakik, help!)  akkor történt, amikor az első gyerek születése előtt berendeztük a gyerekszobát. Szolid falfestés, rácsos ágy légzésfigyelővel, mellette fotel a kókadó anyának. A gyermek születéséig szentül hittem, hogy az lesz a jó. Aztán eltelt egy hét (amúgy erről már írtam egy együttalvós posztban) és oltárian elkezdett hiányozni a csöpp kis test. Hol van? Ki meri azt mondani, hogy nem testközelben a helye? Így kezdődött az együttalvós sztorink, s bár már öt éves a csöpp kis test és még mindig én vagyok az alvósmacija, az összes kényelmetlenség ellenére azt mondom, hogy nem bánom. 

Másik szitu: úgy gondoltam, hogy nem fogom édességgel tömni, hogy saját kezűleg fogja magának készíteni a hiperegészséges uzsonnát (mert TUDNI fogja hogy az neki jó), ehelyett örülök ha a délutáni fagyi után letol egy kis kakaós csigát. Oké, itt valamit elszúrtam -ezt aláírom-, de dolgozom rajta. 

Rózsaszín világ: sosem akartam habos-babos rózsaszín flitterbe öltöztetni a Lánygyermeket, egészen addig, míg nem lett egy lányom. Valahogy a kislánykák kettő és öt év között félelmetes mértékű vonzódást éreznek minden iránt ami rózsaszín (vagy lila), ami csillogó, ami minden minimális jóízlésű embernél kiveri a biztosítékot. S ha már témánál vagyunk, jöhet a Disney-életérzés. Azt hiszem egy lányos szülőnek sem kell bemutatni Annát és Elzát, de mindmáig elképedek milyen iparág épül rájuk. Van már minden Jégvarázsos verzióban, szerintem nálunk is a ruhásszekrényben, holott keménynek hittem magam. Hát ja, addig tényleg az voltam, míg nem lett a lánykám. 

A fiúk ugyanezek, csak Verdás verzióban. Ja, ha már itt. Hogy honnan is ismerik a Töpszlik ezeket a meséket? Nyilván Mi, a Szülők állítottuk őket a szakadék szélére amikor letöltöttük a meséket, s még taszítottunk is egyet rajtuk, amikor youtube-közelségbe is engedtük őket. De ez már ismét messzire vezet. Emelem kalapom az összes tudatos szülő előtt, aki képes napirendet tartani, aki a végletekig következetes, aki képes felülemelkedni a zsigeri fáradtságon. Mindez nem én/nem mi vagyunk, de majd megisszuk a levét. (Csak előtte hagyjuk kicsit erjedni. Úgy minimum negyven fokra. :) )

Írtam egy valamit, aminek a fogadtatása nem az volt, amit szerettem volna. Konkrétan egy vaskos elutasítás volt a reakció, oké némi finomítással: próbáld ki magad másban, a stílus látszik, blabla. Tökre köszi, de rohadtul nem fogok mást próbálni, ha abban amit szeretnék szar vagyok, akkor így jártam. 

Felvetődött a kérdés, hogy valaha valamikor írjak-e még bármit is, bár tudom, hogy van 1 (azaz egy darab) követőm itt, persze IT-s antitalentumként lehet az is én vagyok. Mindegy: hello kedves olvasóm, remélem még fogok pár vidám/elgondolkodtató percet szerezni. Ha másnak nem, magamnak. :)

Van egy cukiskodós korszak a gyerek születésétől számítva x ideig. Amikor boldog-boldogtalan (persze vadidegen) behajol a babakocsiba/hordozóba és afelől biztosít, hogy ilyen angyaltüneményt még a világon nem látott, minden jòt kíván, meg persze jóegészséget (a többit megvesszük, napersze). 
Aztán eltelik némi idő és a fejlődő törpe zavarò tényező lesz. Mert hangos, mert illogikus, mert ösztönlény. Némely éttermekben/ üdülőhelyeken persona non grata. Haha, nekünk mondjátok?

Nyilván minden jòérzésű szülő cipelte már ki innen- onnan az épp nehéz korszakban ( terrible two, trying three, fucking four) lévő utódját, de halkan jegyzem meg: ez ugyanaz a csomag, aki kis idővel ezelőtt még az üngyi-büngyi cukorborsò volt. Nem kell szeretni egyáltalán minden körülmények közt ( arra itt vagyunk mi, a szülei), de szemet szúr a kontraszt. Hogy valahol van egy elválasztò pont, amikor a tehetetlen mütyürből idegesítő kisördög lesz. Ismét csak azt tudom mondani: haha, nekünk mondjátok...
Gyanítom, hogy az innen-onnan kitiltás nem a gyereknek szól, hanem a szülőnek. Annak a szülőnek, aki nem akarja/nem képes fékezni a gyerekét. Mondom ezt úgy, hogy perpill eszembe sem jut étterembe menni a két gyerkőccel, bőven elég dolgot szúrok el itthon is. Szerintem a lényeg: valahol mindenkinek igaza van ( igen, a kikapcsolòdásra vágyò szülőnek is), de könyörgöm, figyeljünk egymásra!

Egyedül voltam a babákkal egy estét. Este Lánykán látom a szorongást.

- Mi baj Kincs?

- Hát, jó lenne ha Apa itthon lenne.

- Miért?

- Mert te sokat kiabálsz.

Paff. Elismerem, hogy nagyon hamar gyorsulok százra (értsd: indokolatlanul hamar és indokolatlanul hangosan vezetem le a feszkót.) De kicsit sem szeretném, ha a gyerekeknek csak egy üvöltő troll lennék. Úgy érzem, hogy lassan 5 éve 0-24-ben vagyok spiccen, vagyis állandó készenlétben hogy a kis csimpik igényeire reagáljak. 

A tegnapi kinyilatkozás viszont önvizsgálatra és egyben visszaemlékezésre késztetett. Önvizsgálat eredménye: kicsit önzőbbnek kéne lennem, ami a saját kikapcsolódásomat illeti.

Visszaemlékezés meg: sokszor tapasztaltam én is Anyun, hogy ideges, és nem értettem miért. Akkor még nem tudtam hogy nem rám, csak muszáj rögtön kipufognia. Ezt sajnos örököltem. Ami ebben jó, hogy ahogy jön, úgy megy a negatívság, de sajnos a páréves ebből csak azt érzi, hogy valami gebasz van. Dolgozom a megoldáson, talán innentől a követendő az lenne, hogy 'gyújt, szív, lenttart, kipufog' ? :D

Korábban már karcolgattam a témát, most friss olvasmányélményekből felbuzdulva ismét előveszem. 

Nagyszülők. Örülhetünk ha vannak, ha néha tudnak vigyázni a pulyákra, hát még inkább. De kicsit elfacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy nálunk mennyire nincs ez meg. Az egyik nagyszülő távol, a másik ugyan közel, de dolgozik. Meg terhelni sem akarjuk őket.

De hogy is van ez? Egyrészt mostani anyaként nagyon kényelmesen élünk: nem mosunk pelenkát; ha nem akarunk főzni, akkor éppen rendelhetünk is ebédet; menő játszóterek garmada áll a rendelkezésünkre. Mégis nem norma, hogy borzasztó magányban éljük a hétköznapokat.

Anyáink még mosták/kifőzték a pelusokat, napi téma volt a főzés, vagy akár a korai intézményesítés/munkahely egyeztetése. Mégis ott volt Anyu/Mama a szomszéd lakrészben avagy közeli utcában, aki hasznos tanáccsal, vagy a jelenlétével tudott támogatni. Vagy ezt figyeljétek: napközbeni pesztrálással. Nálunk ez volt, ezért nem jártam bölcsibe. Köszönöm!

A játszótéren néha hallom: gyere Kicsim megyünk, vár a Mama az ebéddel. Ekkor a csúnya irigy énem azt gondolja hogy 'kérem így könnyű' (ez persze a cizellált változat).
Mindamellett persze, a gyereket magunknak szüljük. (Ez a legviccesebb azoknak a szájából, akiknek ott a nagyszülői háttér, lapozzunk is.) De mégis amikor úgy érzem meggebedek a hétköznapokban, amikor igen költőien megfogalmazva a "fáradtságtól a könnyem kicsordul", akkor roppant hálás lennék egy segítő kéznek (agynak, ölnek, bárminek). Ezek hiányában vigasztalhat a tudat, hogy ami nem öl meg, az megerősít.

Ma palacsinta volt ebédre. (Meg brokkolileves, de annak láttára a gyerekek előkapkodták a kereszteket, fokhagymafüzéreket, szóval ne is essen róla több szó.) 

Szóval amíg a Nagy oviban volt, a Kicsi mellett rettentő perverz gondolatom támadt: márpedig itt ma palacsinta lesz. Törpicsek a keverésnél még nagyon lelkes volt, viszont miután beburkolta az első hármat, köszönte szépen, nála vége volt a partinak. Vegyem fel, foglalkozzak vele, nem számít, hogy még 35 palacsintányi tészta vár kisütésre. Próbáltam a lelkére beszélni, először szépen, majd csúnyán is, szegény sírt sokat. Aztán fölvettem, megtanultam hogy kell egy kézzel palacsintát sütni. Oké, az új adag tészta tepsibe tételekor leraktam, annyira még nem vagyok profi, de igyekeztem minimális könnyhozammal abszolválni a feladatot.

Közben ismét bizonyságot nyert egy korábbi észrevételem: a kisgyerekkel való létben az a nehéz, hogy nem akkor csinálod a dolgokat, amikor szeretnéd. Persze csomó mindent át lehet ütemezni mondjuk éjjelre, de mégis kinek van kedve éjszaka elpakolni a téli ruhákat, előszedni a nyárit, stb.

Másik nehézség: a spontán dolgok hiánya. Eeeeez, rettentően hiányzik. Hiába nem vagyok időnáci (na most már biztos nem fog beengedni a fb), a napirend valamelyes megtartása elég lehangoló és monoton és felőrlő. Ez egyben nagyszerű önismereti tréning is: rühellem a kötöttségeket. Nem akkor akarok nevetni vagy sírni amikor előírják, nem akkor szeretnék menni amikor engednek, s nem akkor maradni, amikor muszáj. 

De már csak egy-két év és a Kicsiből is Nagy lesz, a Nagyból még Nagyobb, aztán hipp-hopp önállósodnak. És baromira fognak hiányozni.

Azt hittem, már túlvagyok ezen. Mármint hogy a kinézet alapján értékeljem le saját magam. 

Részt vettem egy összejövetelen, ahol jórészt nálam hamvasabbak voltak, de a korombelieket is jóval szofisztikáltabbnak láttam. Megjelentem mint egy könyvtáros néni, aki együtt penészedik a könyvekkel. (persze, mert gyerekezek éjt-nappallá téve, mennyivel fontosabb, blabla)

De a kérdés:meddig nő egy nő? Gyanítom a halálos ágyunkon is a rúzst/pirosítót/szempillaspirált fogjuk kívánni, nehogy a szomszédágyas mammer csinibb legyen Szent Péter előtt. Ez persze enyhe túlkapás gondolatilag, de minden csajszi tegye szívére a kezét: kinek sminkel? Magának? Fiúhavernak? Vaaaagy, a társaságbeli csajoknkak, akik pillantásának kereszttüzében egy másodperc alatt szénné éghet?

Szeretünk kategorizálni. Vércsoport, születési dátum, szemszín alapján. Basszasz, mindenki keresi önmagát. (Titokban) mindenki kitölti a balfasz önismereti teszteket, aztán csodálatos 'aha' élménnyel gazdagabban hajtja álomra a fejét. Pedig pszichológia az egész, s a tesztírók aztán értenek hozzá. Három (négy, öt) féleképpen le tudják írni a tutit, hogy magadra ismerj. Szóval ha nincs jobb dolgod, töltsd ki a tesztet, de világmegváltást ne várj. Kapsz egy kis önigazolást, hogy milyen igazság bajnoka/ együttérző/ önfeláldozó jótét lélek is vagy, de ennyi.
S továbbra is hiszem, hogy az emberek jók (vagy legalábbis azok akarnak lenni), de nem egy mesterségesen generált kérdésre adott mesterségesen generált válasz fogja meghatározni a milyenséget.